Komáromi Anettnek lételeme a kacagás és a szeretet
Négyéves hagyomány szakadt meg a Békés Megyei Jókai Színházban a júniusi díjkiosztó gálán: először fordult elő, hogy nem főszerepért ítélték oda a Gálfy László-gyűrűt. Az évad legjobb alakításáért, Bengt Ahlfors Színházkomédiájában Janssonné megformálásáért Komáromi Anett kapta a rangos szakmai elismerést. A művésznővel a díjról, a színházról és a "rendes" szakmákról, valamint magánéletéről is beszélgettünk.
- Mintha ezer éve ismernénk egymást, színiiskolás lányból a szemem előtt nőttél színésznővé, ezért a tegezés természetes. Szívből gratulálok a Gálfy László-gyűrű díjhoz! Meglepetés volt számodra, vagy titkon kicsit reménykedtél, hogy megkapod? S mit jelent neked ez a díj, a szakmai elismerés miben erősít, mire kötelez?
- Nem gondoltam arra, hogy megkaphatom a Gálfy-gyűrűt, hiszen tudod, hogy azt mindig egy főszereppel lehetett kiérdemelni. Azt, hogy megtalált Janssonné figurája, Tege Tóninak köszönhetem, és a díjra jelölést is. Amikor elolvastam a darabot, azt mondtam a rendezőnek: Tóni, én ezt nem tudom megcsinálni. Én nem vagyok ez a típus, aki ennyire rajong valamiért! Soha életemben nem voltam ilyen senkivel. Egyetlen egy pasit, férfit imádtam, az apai nagyapámat, aki nagy egyszerűséggel és ősi bölcsességgel megáldott parasztember volt. De ez a mai rajongás, ami most körülvesz bennünket - valóságshow-k, megasztárok -, ez valami egészen más. Azt próbáltam bemutatni ebben a szerepben, hogy egy civil ember hogyan tud lelkesedni a színházért. Janssonné alakjához tehát csak a környezetemben kellett kicsit szétnézni, és "megvan", gondoltam. De mindezt ki is kellett hozni magamból, az volt a komoly feladat!
- A Színházkomédiában minden szereplő jó volt, mert önmagát adta, színészeket játszottatok, biztos mindannyian szerettétek ezt a darabot. A te szereped azért kicsit más volt. Jansonné, a műkedvelő színjátszós, aki súgónak szerződik, igyekezetével, rajongásával igazi nagy nevettetővé válik. Talán neked tapsolt legtöbbet a közönség.
- Elejétől végig nagyon pontosan dolgoztam, azt tettem, amit Tóni kért tőlem. Azt mondod, látszott, mennyire szeretjük ezt a darabot és önmagunkat adjuk. Igen, és ennek az az oka, hogy egyrészt ebben a csapatban valamennyien imádjuk egymást, másrészt egy vígjátékot mindig könnyebb humorosan színpadra vinni. Minden nap jöttek az ötletek, sírva nevettünk minden próbán, hogy ki mit talált ki. Egymást meghallgattuk, ösztönöztük, és ettől nagyon jól sikerült, sok örömünk volt az előadásban. Rengeteg gratulációt és szeretetet kaptam a szakmától és a közönségtől egyaránt. Az utcán megállítottak, a bankból kirohantak, a piacon odajöttek, hogy köszönjük, annyira jó volt, végignevettük az egészet. Az embernek jól esik a visszajelzés, örül a lelkünk, hogy adunk valamit magunkból, hiszen minden örömcsepp tőlünk másoknak örömforrás. Annyira keserves az élet, és tele vagyunk fájdalmakkal, tüskékkel, a mindennapok harcával. Ha sikerül ebbe belecsempészni egy kis örömöt, két órát végig tudsz kacagni, jól érzed magad és úgy mész haza, az egy csodálatos dolog. Fontos léleksimogatás a szakmai díj, hogy elismerik, valamit letettél az asztalra, és ez nemcsak egy szerepért jár, hanem az egész munkámért, ami az évek során felhalmozódott. A Gálfy-gyűrű külön értéke, hogy a szakma adja oda neked, a társulat, a barátaid, akik elismerik, hogy igen, ebben az évadban te voltál a legjobb, olyan karaktert formáltál, amilyennek még nem láttunk soha.
"Az utcán megállítottak, a bankból kirohantak, a piacon odajöttek, hogy köszönjük, annyira jó volt, végignevettük az egészet"
- Ismerted-e Gálfy Lászlót? Milyen emlékeket őrzöl róla?
- Hát persze! Laci bácsit nagyon tiszteltem, nagyon imádtuk. Az utolsó pillanatig akkora energiabedobással és csillogó szemmel dolgozott, kísérte az életünket, minden darabban segített, partnerként kezelt a színpadon, akármilyen kezdő voltál. Egy humorzsák volt, mindig vidám és olyan tehetséges ember, rajongott érte, imádta mindenki. Azért fontos, hogy ez a díj megszületett, mert rá emlékeztet, a mi lelkünknek sokat jelent, és minden színész nagyon nagy becsben tartja, ha megkaphatja. Négy év után ez az első alkalom, hogy egy mellékszerepre kapja valaki, nem főszerepre. Ez azért jó, mert azt jelenti, kisebb szerepben is tudsz ugyanolyan jó lenni, ugyanolyan megbecsülést kapni, mint egy főszerepben. Nem attól függ a teljesítmény, hogy főszerepet vagy karakterszerepet játszol, hanem attól, hogyan csinálod azt meg.
- Gyógypedagógusnak készültél, a színházban kötöttél ki. Mit szóltak a szüleid a pályaválasztáshoz; örültek vagy inkább féltettek?
- Otthon nagyon nyitott és haladó szellemben neveltek fel a szüleim. Mindig mindent hagytak, hogy kipróbáljak, ha jó volt az, ha rossz, engedtek úgy élni, ahogyan én akartam. Édesapám húsz évig tanácselnök és polgármester volt Vésztőn. Szeghalmon születtem, de Vésztőn éltem, és a mai napig ott vagyok bejelentve, mindig vésztőinek mondom magamat, az is vagyok, igazi lokálpatrióta. A hitvallásom és a misszióm ugyanúgy Sinka István, az ő művészetét és életét szeretném továbbadni, népszerűsíteni. Most Szarvason a vízi színpadon is Sinkát választottam, hogy a munkásságát és az életét bemutassam. Ezt a küldetéstudatot az édesapámtól hoztam. Édesanyám a gyulai Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetnél volt felügyelő több mint húsz évig, utána a nyugdíjasklubot vezette Vésztőn, ő is egy nagyon mozgékony, karitatív egyéniség, a szociális otthonban volt a sérült fiatalok gyámja. Van egy nővérem, aki pedagógus, igazgatóhelyettes a vésztői egyházi iskolában. Nagyon szeretjük egymást, jelentős korkülönbséggel jöttem én világra. A bátyám 53 éves lenne, 12 évesen meghalt rákban; én őt nem ismertem, '70-ben elment, én '74-ben születtem. A szüleim örültek annak, hogy színésznő lettem. Azt azért kérték - tudod, minden szülő félti a művészettől a gyerekét -, hogy tanuljak valamit, legyen egy normális szakmám is. Ennek a kérésnek eleget is tettem, örömmel, mert nagyon szeretek tanulni. Mint minden szülő a gyerekére, büszkék rám; örülnek a sikereimnek, az életemnek, ahogyan azt rányítom. Én pedig úgy élek, ahogyan ők tanítottak, tisztességgel, őszinteséggel, hazugságmentesen, egyenesen, egyenes jellemmel, alázatosan. Nekem nagyon fontos, hogy az ember tudjon alázatos lenni. S minden este megköszönöm a jó Istennek és az angyalkáknak az eltelt napot, meg azoknak a nagyszüleimnek, szeretteimnek, akik már nincsenek velünk.
- Voltak-e, vannak-e szerepálmaid, vagy hagyod, hogy megtaláljanak a rendezők a feladatokkal?
- A Jókai színházban '93-tól sok lehetőséget megkaptam, nincs okom panaszra. Nem voltunk elkényeztetve, hol kicsi, hol nagy szerepet osztottak ránk, de mindenféle műfajban kipróbálhatjuk magunkat. Szerepálmaim egyébként sosincsenek, nekem mindig az a szerepálmom, amit kapok, és azt próbálom úgy megvalósítani, ahogyan a rendező kívánja tőlem és szeretné láttatni a közönség számára. Szeretem a határaimat feszegetni, szerintem ezzel mindenki így van. Volt olyan eset, amikor úgy gondoltam, nem nekem való egy figura, aztán bebizonyították, hogy mégis. De arra is akadt példa, hogy tudtuk, nem nekem való a feladat, mégis el kellett játszani.
- Tanulod a jelnyelvet, a Braille-írást, foglalkozol a Degré utcai sérült gyerekekkel; feladatokat vállalsz, hogy másokon segíthess. Miért? Hogyan kerültél kapcsolatba a rászorulókkal, a sérültekkel, a fogyatékkal élőkkel? Miért akarsz civilben is segíteni, nem elég a színpadi küldetés?
- Említettem, hogy édesanyám nagyon sokáig a gyermek- és ifjúságvédelemben dolgozott . Nekem mindig is természetes volt találkozni és együtt lenni a gyerekekkel, a sérültekkel vagy a fogyatékkal élőkkel. Valójában ide, ehhez a küldetéshez egy kanyargós úton, a művészet által is visszajutottam. Te pontosan tudod, hiszen írtál rólunk többször, hogy a Degré utcai otthon, az ott élő gyerekek, fiatalok megsegítése Tarsoly Krisztinával együtt nekünk igazi misszió. Ha szép lassan is, de haladunk ezzel a tevékenységgel, együttműködéssel. A jelnyelv is a segíteni akarással függ össze. Már nagyon régen szívügyem, hogy a jelelést elsajátítsam, mert vak vagy siket gyerekeket szerettem volna tanítani. Ezért készültem eredetileg gyógypedagógia szakra. Különös, hogy ez a ",,szerep" is most valahogyan megtalált. Nagyon komoly az elhatározásom, hogy a jelnyelvet megtanuljam. Egy középfokú vizsgám már van, de jeltolmács még nem lehetek, az még nagyon sok további évet és kitartást igényelne, tolmácsképzőbe nem mehetek, mert ahhoz elegendő ismeretem még nincs. Azért ha valakivel találkozom, elég jól el tudok beszélgetni. Olyan dolog ez, mintha angolból megszerezted volna a középfokú vizsgát, el tudsz beszélgetni, de angoltolmács azért még nem lehetsz. A végcélom mindenképpen az, hogy egy előadást jelelve vagy pedig egy akadálymentes előadást létrehozzunk, és ebben most nagyon sokfelől kapok segítséget. Ami még nekem nagyon fontos, az az, hogy a Vakok és Gyengénlátók Szövetségéhez elmentem, és ott oktat engem Révai József. Neki köszönhetően megtanultam olvasni a Braille-írást, és Mocsári Katival együtt szeretnénk a színházi műsorfüzeteket a vakok és gyengénlátók számára is elérhetővé, olvashatóvá tenni.
A Gálfy László-gyűrűvel
- Elégedett vagy-e ezen a pályán? Szerinted kellő megbecsülést kapnak-e a színészek a mai világban? Vagy elég-e, ha a közönség tapsol, vajon mindenért kárpótol a siker? S neked mit jelent a siker, mit jelent a bukás?
- Boldog, kiegyensúlyozott embernek tartom magamat, megtanultam a mának élni és minden percet élvezni, a legkisebb dolgoknak is örülni. Tudod te is, és mindenki láthatja, mosolygós, nyitott ember vagyok. Megtanultam pozitívan hozzáállni a dolgokhoz. Ha valami nem sikerül, annak is megvan a maga oka. Ha valami rossz ér, akkor elgondolkodom rajta, és bár eléggé nyitott a természetem és az önértékelésemmel sincsen gond, először mindig magamban keresem a hibát, ha valami nem stimmel. Nem önmarcangolóan, hanem elemzően, nem mással foglalkozom, hanem magammal. Azt mondom: nem most kellett sikerülni, nem nekem, nem most van itt az ideje, nem az enyém, és kész. Apró dolgon már nem vergődöm, és nem fáj, hanem megyek tovább. De ehhez idő kellett, és ezt meg kellett tanulni. Annak a lázadó korszaknak, amikor 18-20 éves az ember, és elkapja a hév, már vége. Aztán amikor már korosodik az ember, és eltelik fölötte az idő, megtanul lelassítani, elmélyülni, elgondolkodni, és csak utána beszélni vagy cselekedni. Szerintem minden kornak megvan az a pillanata, ami arról szól, amiről szólnia kell. Nekem sokat jelent, hogy a társulat nagyon összetart jóban, rosszban, nyitott könyv az életünk egymás előtt. S ez egy nagyon szorgalmas, lelkiismeretes csapat. Kapaszkodunk egymásba, hogy így létezzünk, és tudjunk még újakat mutatni. Fekete Péter igazgató bármilyen próbálkozást, ötletet, javaslatot elfogad, ha valaki tanulni akar, megteheti, mert támogatja. Bármit kitalálhatsz, ha azt a színházzal össze lehet kapcsolni, nyitott rá, segít, hogy el tudjál járni órákra, így tudok én a jelnyelvvel, a Braille-írással foglalkozni. Az összetartás és a gondoskodás jellemzi az egész társulatot. Ha valaki beteg hozzátartozóját ápolja, megértik, elengedik a munkából, leadhat a szerepeiből. Mondd meg, a mai világban ezt hol tudod megtenni, hol kapod meg, melyik munkahelyen?! Ebben a társulatban még van együttérzés, még van emberség. Ez nagyon jó dolog, és én ezt értékelem, miközben igyekszem százszázalékosan teljesíteni. Az összetartást kívülről nem látják, ez egy belső intim dolog, de nagyszerű ilyen társulatban, csapatban élni. Mindent tudsz rólam, szerintem ismered a magánéletemet is...
- A színházról mindent, de a magánéletedről semmit sem tudok. Mit árulsz el? Van-e férjed, párod? Szeretnél-e gyerekeket?
- Nagyon nyitott és abszolút társasági ember vagyok. Rengeteg barátom van, és rengeteg ismerős, nagyon szeretem a férfi barátokat is. Egy életem párja van, több mint tizenkét éve, Hidvégi Miklós rendező. Nem tudtad ezt sem? Mi együtt élünk, szépen, csendesen, humorosan - nekem nagyon fontos a humor, nagyon szeretek kacagni, és ő engem nagyon megnevettet. Szépen csendesen élünk, nem feltűnően, nyugalomban, békében. Szeretek elhúzódni és csendesen élni a magánéletemet, eléggé nyitottan élem a szakmait, a mindennapit. Pesten laktunk, most költöztünk Balatonakalira, Mikinek volt itt egy háza, és az idén döntöttünk úgy, hogy idejövünk. Nézzük a Balatont, a szőlőket, én szeretek kapirgálni, kertészkedni, kapálni, a szőlőt figyelni, azt rendezgetni. Mindez lenyugtat. Mindig is ilyen virágőrült és természetbolond voltam. Majd egyszer gyere fel hozzám Csabán a színészházba a kilencedik emeletre, nagyon sok szeretettel meghívlak a kis 24 négyzetméteremre! Ha felnézel a kilencedikre, ott a sarokban minden csupa virág, na az vagyok én. Jancsik Feriék hűségesen locsolják, ha nem vagyok otthon. Gyerekem nincs, ha úgy hozza a sors, akkor majd lesz. Most nem látom hiányát, volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem, hiányzik, aztán azon átsodródtam. Most két-három éve tökéletesen kiegyensúlyozottan élek, imádom persze a gyerekeket. Tyúkanyó típus vagyok, tudod, engem mindig a barátnőm gyerekeivel lehet látni, öt keresztgyerekem van, akiktől rengeteg szeretetet kapok, és akiknek igyekszem én is rengeteg szeretetet adni.
"Nekem mindig tanulni kell valamit" Komáromi Anett 1974. február 4-én született Szeghalmon. Vésztőn járt általános iskolába, majd Szeghalmon a Péter András Gimnáziumban érettségizett; mint mondja, nagyon jó tanároktól tanult és igen erős osztályban. Gyógypedagógiai főiskolára készült, de elrettentette, amikor megtudta, hogy matematika, kémia, fizika és biológia a felvételi tárgy. Magánének szakra járt Pécsett egy évig, utána felvételizett Békéscsabára, a Fiatal Színházművészetért Alapítványi Színiiskolába. Távollétében a barátnője írta meg és adta be helyette az önéletrajzát, fel is vették 1993-ban. Soltész Lajos osztályába került, akit nagyon jó osztályfőnöknek tartott, végül Jancsik Ferencnél végzett. A színiiskola befejezése után Békéscsabán maradt, a Jókai színházban kapott szerződést, közben az ELTE-n elvégezte a művelődésszervezés szakot, mert neki "mindig tanulni kell valamit" - úgy érzi. Szeret tanulni, új ismereteket és új barátokat szerezni. Büszkén mondja, hogy minden iskolából, ahová csak járt, tartja valakivel a kapcsolatot; az általánosból, a középiskolából és az egyetemről is megmaradtak egymásnak a legjobb barátok. A színház mellett - hogy valami "rendes", kétkezi, hétköznapi szakmája is legyen - üzletvezetői képesítést szerzett, valamint pedikűrös, manikűrös és műkörömépítő. Gyógypedagógus ugyan nem lett, de a rászorulók támogatása, színházi szerepei mellett, egész életét meghatározza. Missziónak tekinti a fogyatékkal élők megsegítését, jelnyelvet és Braille-írást tanul. |
Niedzielsky Katalin
Feltöltötte: G.E.
Békés Megyei Önkormányzat - MCOnet
Szóljon hozzá a fórumon!: Komáromi Anettnek lételeme a kacagás és a szeretet