A pszichiátriai gyógyszerekről

A régebbi kis potenciálú benzodiazepinek (pl. diazepam, medazepam) elavultnak számítanak, mivel nagyon 'lassítják' a beteget, ennek ellenére időnként még szükség van rájuk.

A korszerű nagy potenciálú szorongásoldók (alprazolam, clonazepam) elvileg nincsenek hatással a pszichomotoros tempóra, vagyis kimondottan csak a szorongást csökkentik, emellett nem szedálnak/álmosítanak. A mindennapi klinikai gyakorlatban ezeket alkalmazzuk elsősorban a különféle szorongásos zavarok, illetve szorongással járó állapotok kezelésére.

Közös veszélye a benzodiazepineknek, hogy sokáig szedve hozzászokást, a dózis emelésével illetve nem rendeltetésszerű használat során pedig függőséget okozhatnak. Emiatt lényeges ezen betegek rendszeres, hosszú távú orvosi ellenőrzése, a szorongásoldó gyógyszerek minél előbb történő elhagyása.

A korszerű szorongásoldók szerencsére kevés mellékhatással rendelkeznek, minimális álmosság előfordulhat bevétel után, esetenként nehezítik a tanulást, odafigyelést. Alkalmazásuk biztonságos, halálos kimenetelű túladagolást szinte csak akkor okoznak, ha valamilyen másfajta gyógyszerrel együtt történik a bevétel. Például alkohollal keverve okozhatnak légzés- vagy keringés-összeomlást, ezért a mérgezett betegek elsődleges ellátása mindenképpen minimum belgyógyászati, súlyosabb esetben átmeneti intenzív osztályos megfigyelést igényel.

Alternatívát jelenthet veszélyeztetett paciens (öngyilkossági kísérlet vagy droghasználat a kórelőzményben) esetén antihisztamin típusú szorongásoldó (hydroxyzin) alkalmazása. Ez azonban viszonylag drága, és mellékhatásként hízást okozhat.

Régebbi „nyugtatók" (pl. glutethimid, meprobamat) használata ellenjavallt rövid távon is, jelentős toxikus hatásuk (májkárosító) és abusus potenciáljuk (TB-drogozás) miatt. Ez alól utóbbi gerontopszichiátriai alkalmazása jelenthet kivételt, tekintette arra, hogy idős paciensnél a benzodiazepinek paradox hatásként sokszor fokozzák a nyugtalanságot.

A régebbi altatók szintén benzodiazepin alapvázas vegyületek voltak, ezek egy része még ma is forgalomban van, és gyakran kerül felírásra (pl. cinolazepam, midazolam). Hátrányuk, hogy főleg az utóbbi gyakran okoz amnéziát (emlékezetkiesést), illetve az agyi vérátáramlást is csökkentik, ez főleg idős, keringési zavarral rendelkező betegeknél lehet veszélyes. A hosszabb felezési idejűek (pl. nitrazepam) kifejezett „másnaposságot" okozhatnak, mely növeli a balesetek, elesések kockázatát.

Az újabb, úgynevezett „Z"-szerek (pl. zolpidem, zopiclon, zaleplon) szintén a benzodiazepin-receptorra hatnak, de szerkezetüket tekintve nem benzodiazepin-származékok. Jellemzőjük a kevesebb mellékhatás, másnaposságot nem okoznak, egyéb gyógyszerekkel is biztonságosan kombinálhatók. Bár komolyabb hozzászokást, függőséget elvileg nem okoznak, célszerű csak átmenetileg alkalmazni őket.

A legújabb és egyben legjobb alternatíva alvászavarok kezelésére a szintetikus, hosszú hatású melatonin. Ez egy természetes vegyület, melyet az emberi agy is termel normális esetben. Mellékhatása gyakolatilag nincs, alkalmazhatóságát elsősorban magas ára, és lassú hatáskezdete korlátozza (több ezer forintba kerül egy havi adag, és kb. 2 hónap, mire az alvásritmus teljesen helyreáll).

Hosszú távon természetesen az oki terápia a legcélravezetőbb, vagyis az alvászavar hátterében álló tényező megszűntetése (az alvás nyugodt körülményeinek biztosítása, hangulatzavar kezelése...)

Ezeket a készítményeket lényegesen kevesebben szedik, mint a fentebbi két csoportba tartozókat. Háziorvos csak ritkán, és inkábba régebbi készítményeket (pl. haloperidol, tiaprid) szokta rendelni az újak magas ára és a jelenleg hatályos jogszabályok korlátozó szerepe miatt (többnyire csak szakorvos írhatja ezeket fel, javaslat kiadására sincs lehetőség általában).

A lakosság kb. 1%-a szenved valamilyen pszichotikus betegségben (szkizofrénia, szkizoaffektív zavar, téveszmés zavar, pszichotikus mélységű hangulatzavar...). Ezek közös jellemzője, hogy a valóságtesztelés sérül, érzékcsalódások, téveseszmék jelentkeznek, sokszor hiányzik a betegségbelátás. Az ilyen típusú betegek kezelésére való ezen gyógyszercsoport.

Függőséget nem okoznak, viszont markáns mellékhatásokkal járhat alkalmazásuk, melyek minősége és mennyisége azonban gyógyszercsoportonként különbözik:

Az első generációs vagy típusos antipszichotikumokat az 1950-es évek elején fedezték fel, és a '90-es évek elejéig nem igazán volt alternatívájuk. Ezeket tovább csoportosították kis, közepes és nagy potenciálú kategóriákba sorolva. A kis potenciálúak (pl. tiapride) inkább a szorongásra, nyugtalanságra vannak kedvező hatással, ugyanakkor mellékhatásként szedációt, látászavart, szájszárazságot, széklet- és vizeletvisszatartást, vérnyomásesést okozhatnak. A nagypotenciálú szerek (pl. haloperidol) ezzel szemben kifejezetten a téveszméket, érzékcsalódásokat szűntetik meg, viszont mozgásszavart (EPS=extrapiramidális tünetek, pl. Parkinson-szindróma: izommerevség, remegés, elkent beszéd, „grimaszolás"...) és prolaktin-szint emelkedést (impotencia, tejcsorgás...) okozhatnak mellékhatásként.
Ráadásul ezek a szerek nem alkalmasak a betegség később kialakuló, ún. negatív tüneteinek kivédésére/kezelésére (érdektelenség, szociális visszahúzódás, a kognitív funkciók hanyatlása, érzelmi elsivárosodás).

A második generácós szerek, vagy más néven atípusos antipszichotikumok (risperidon, quetiapin, olanzapin, amisulpirid, aripiprazol, ziprasidon, sertindol, paliperidon...) ezzel szemben amellett, hogy hatékonyak lehetnek a negatív tünetekre, kevéssé okoznak EPS-t is. A metabolikus (anyagcsere) mellékhatások viszont jóval súlyosabbak és gyakoribbak, mint az első generációs szereknél (elhízás, vérzsír és vérnyomás-emelkedés, cukorbetegség kockázata nő), néhány esetben pedig EKG ellenőrzés is szükséges, mert a szív ingerületvezetésére is negatív hatással lehetnek.

Amennyiben pl. hiányos betegségbelátás miatt a paciens együttműködése nem megfelelő, sok fenti szerből ún. depo készítmény is forgalomban van. Ez olyan injekciót jelent, amit 2-3-4 hetente 1 alkalommal kell beadni.

Hazánkban (és a világ többi részén is) a depresszió élettartam-prevalenciája 25% körül van, ami azt jelenti, hogy élete során minden 4. ember legalább egy depressziós epizódot átél. Bátran mondhatjuk tehát, hogy a depresszió népbetegség.

A régebbi tri/tetraciklikus szerek, akárcsak az antipszichotikumok esetén, az előző század '50-es éveiben kerültek kifejlesztésre. Igen hatékony gyógyszekről van szó, melyek az utóbbi időben elsősorban mellékhatásaik miatt szorultak vissza a korszerű SSRI (szerotonin-visszavétel gátló) illetve dual action (kettős hatású, SNRI: szerotonin- és noradrenalin visszavétel gátló) szerek térnyerésével párhuzamosan. Túladagolásuk (pl. öngyilkossági kísérlet) esetén főként szívkárosító (kardiotoxikus) hatásuk miatt könnyen vált halálossá.

Az újabb SSRI szerek (paroxetin, sertralin, citalopram, escitalopram) már jóval biztonságosabbak elődeiknél, elsősorban enyhe gyomor-bélrendszeri mellékhatásokat okozhatnak (émelygés, hasmenés), melyek néhány nap után spontán szűnnek. Túladagolásuk csak nagyon ritkán vezet halálhoz, ez a biztonságosság nagyon lényeges az öngyilkosság szempontjából kiemelkedő rizikót jelentő depressziós betegek szempontjából.

Ha valaki nem reagál a szerotonin-visszavétel gátlókra, akkor valamilyen egyéb, általában SNRI gyógyszer (venlafaxin, duloxetin) kerül beállításra, vagy valami más, alternatív hatáscsoportba tartozó készítmény (NaSSA, NDRI, SSRE, SARI, NRI...).

Természetesen a fenti készítmények csak tüneti kezelést jelentenek, illetve a nagyon ritka endogén depressziónál rendezik az elsődleges agyi anyagcserezavart. Oki kezelés a reaktív depressziós állapotok esetén a kiváltó tényező rendezése (munkahelyi vagy családi probléma, anyagi nehézségek).

Az antipszichotikumokra és az antidepresszívumokra egyaránt igaz, hogy hatásuk lassan (néhány héttől 1-2 hónapig) alakul ki. Hozzászokást/függőséget nem okoznak, és sokszor évekig vagy évtizedekig kell szedni azokat a visszaesés megelőzése érdekében.

Ezek a bipoláris affektív zavarban szenvedő paciensek (régebben mániás depressziónak nevezték) kezelésére, a mániás (és a depressziós) fázis megelőzésére lettek kifejlesztve.
Első képviselőjük a lítium volt, hatékonyság szempontjából a mai napig arany standardnak számít. Alkalmazását elsősorban mellékhatásai korlátozzák, mivel a szervezetre mérgező lehet, rendszeres vérszint-ellenőrzés, valamint EKG, pajzsmirigy, és vesefunkció-kontroll szükséges, ha valaki szedi.

A következő csoportba néhány antiepileptikum tartozik (valproát, carbamazepin, lamotrigin). Ezek mellékhatásai kedvezőbbek, és kevésbé toxikusak a szervezetre. Plazmaszint-ellenőrzésre ezek esetében is van lehetőség, ennek megfelelően a dózis könnyen beállítható, és a beteg együttműködése is ellenőrizhető.

A harmadik csoportba azok a második generációs antipszichotikumok tartoznak, melyek a megfelelő OEP- és OGYI engedéllyel rendelkeznek erre az indikációra is (quetiapin, risperidon, ziprasidon, aripiprazol...)

Ezeket, a hangulatjavítókhoz hasonlóan, gyakran egész életen át szedni kell a visszaesés magas kockázata miatt. Hozzászokást, függőséget nem okoznak.

Ide a különféle „agyfényesítők" tartoznak, melyeket főleg idősebb korban jelentkező, feledékenységgel, fejfájással, fülzúgással, szédüléssel járó agyi keringési zavar esetén szoktak alkalmazni szájon át vagy akár infúzióban kúraszerűen.
Mindegyikükre jellemző (piracetam, vinpocetin...), hogy előrehaladott szellemi leépülés esetén használatuk inkább káros, és tünetileg a beteg „felpörgetésével" (nyugtalansága vagy céltalan, esetleg kóros aktivitása fokozódik) sokat árthatunk neki és környezetének.
Használatuk 12 pontos mini mentál teszt (MMT) eredmény alatt nem javasolt!

A különféle anti-Alzheimer gyógyszerekről (kolinészteráz-gátlók, NMDA parciális agonisták) azt érdemes tudni, hogy a közelmúltig csak demeniacentrum illetékes orvosa rendelhette, az Alzheimer típusú dementálódás tüneti kezelésére illetve előrehaladásának lassítására alkalmasak, igen magas áruk azonban felírásukat erősen korlátozza (anyagi okok miatt nem tudják vállalni a gyógyszer kiváltását a beteg hozzátartozói).

Összefoglalásként
A pszichiátriai gyógyszerek alkalmazásának megvannak a maga területei, indikációi. A benzodiazepinek kivételével hozzászokást, függőséget egyáltalán nem okoznak, és csak indokolt esetben kerülnek beállításra, olyankor viszont jelentős javulás vagy akár tünetmentesség érhető el általuk.

Békés Megyei Önkormányzat - MCOnet
Szóljon hozzá a fórumon!: A pszichiátriai gyógyszerekről